Evolúció

NativeSon  2011.10.29. 16:20

 

Az eredeti cikk, tisztességes tördeléssel az alábbi linken elérhető: http://www.vaskarc.hu/mydata/iii-muszak/iii.muszak_24.pdf

 

 

A grunge ikonjai, az idestova húsz éve alkotó Pearl

Jam munkásságát tekintjük át ezúttal. A grunge 

persze már halott, Kurt Cobain halott, Layne Staley is 

halott, az Eddie Vedder vezette brigád viszont a műfaji 

kliséket levetkőzve Amerika legnépszerűbb 

rockzenekaraként dolgozik tovább. Lássuk a két 

évtizedes karrier mérföldköveit.  

 

TEN 

1991 

 

A Ten a seattle-i 

grunge zenei 

hullámának egyik 

legfontosabb albuma, 

így már mindent leírtak 

róla amit lehet és tudni 

érdemes. A 

kilencvenes évek 

elején a seattle-i zenei 

élet virulens és 

igencsak szerteágazó 

volt. Ha visszagondolunk, a Pearl Jam-et nehezen lehet 

összemosni a Nirvana féle punk-nihilizmussal, az Alice In 

Chains metálos megközelítésével vagy a Soundgarden 

alternatív power-rockjával. Sokkal inkább a hetvenesnyolcvanas

évek alternatív rockzenészei között kell

keresni az előképét. Ott van például hatásként Neil

Young, akit a grunge keresztapjaként is emlegetnek,

aztán Bob Dylan vagy Bruce Springsteen, bár utóbbi 

inkább mainstream előadó, de a befolyása Eddie Vedder 

manírjait tekintve tagadhatatlan. A kilencvenes évek 

elején, mikor mindenki Seattle-re figyelt, a Pearl  Jam is 

belesodródott a grunge-mozgalom főáramába, az Alive és 

az Evenflow nemzedéki himnusz lett, mindenkit 

felzaklatott a Jeremy, elandalított a Black, álomba kísért a 

Release meg az Oceans. A lemez megjelenését követően 

a szakma egyáltalán nem bánt velük kesztyűs kézzel. Kurt 

Cobain azzal vádolta a zenekart, hogy kiárusítják a

grunge-zenét, elárulják a mozgalmat. Szerinte 

elfogadhatatlan, hogy Mike McCready gitárszólókkal 

tűzdelte tele a számokat, a Pearl Jam stílusát pedig „fake 

cock rock”-ként bélyegezte meg. Az értelmezés és 

viszonyulás sokfélesége mellett a Ten-ben valahogy  egy 

egész nemzedék frusztrációja artikulálódik, ez adja a 

fontosságát. Máig nagyon szeretem ezt a lemezt, de  a 

polírozott, visszhangos, arénarockos hangzásával soha 

nem tudtam megbarátkozni. Két éve újra kiadták minden 

extrával felturbózva és újrakeverve, na az a változat már 

sokkal inkább közelít a PJ valódi hangzásához, amit a 

világ csak a második albummal ismerhetett meg. 

-bt- 

 

 

VS. 

1993 

 

Máig ez a kedvenc PJlemezem, melyen a 

hangzás nyersebb, 

harapósabb és 

emberközelibb mint a 

bemutatkozó albumon. 

A keverőpult mágusa, 

Brendan O’Brien 

odatette magát, 

megalkotva az abszolút 

formulát, azt a 

hangzásképet, mely máig jellemzi a zenekart, szinte a 

védjegyükké vált. A számokkal sincs gond, élnek és 

lüktetnek, óriási energia van bennük. A Ten mindent

agyonnyomó monumentalitása azért még nyomokban 

jelentkezik, de nem befolyásolja nagy mértékben az album 

karakterét. A súlyponti számok az albumról: Go, Animal, 

Daughter, Dissident, Rearviewmirror és a Leash. A Blood 

és a Rats a maga nemében zseniális témák, de hát 

egyértelműen nem slágerlistás darabok, mindenesetre jól 

megférnek a többiek között. Eddie Vedder, akin a 

legnagyobb volt a feszültség az elvárások miatt a 

közönség és a szakma részéről, óriásit énekel a lemezen. 

Szerintem egyetlen későbbi stúdióalbumon sem tudta 

felülmúlni ezt a teljesítményét.  

-bt- 

 

 

VITALOGY 

1994 

 

A Pearl Jam katalógus 

legnehezebben 

befogadható, 

legkevésbé szerethető 

lemeze, igazi 

kísérletező album. 

Persze vannak rajta 

hagyományos 

dalszerkezetű nóták, 

mint a Betterman vagy 

a Nothingman, melyek 

egyből beleragadnak a hallójáratokba. A siker árnyoldala 

mutatkozik meg ebben az időben, amennyiben a 

zenekaron belüli feszültség szinte tapintható, McCready 

az alkohol és kábítószerfüggőségével küzd éppen - nem 

is születhetett másféle album, csak ez a komor hangulatú, 

kiszámíthatatlan és kaotikus lemez. Vannak benne bőven 

jó pillanatok is, annak ellenére, vagy éppen azért, mert 

állítólag a dalok nagy többsége a felvételek előtt  20 

perccel állt össze végleges formájában. A Corduroy, a Not 

For You vagy az Immortality feltétlenül ebbe a sorba 

illeszkedik, de van néhány olyan szám a lemezen, melyeket máig nem értek.

A körülmények persze mindent 

megmagyaráznak.  

-bt- 

 

 

NO CODE 

1996 

 

1996-ra a világ már 

túljutott a grunge 

őrületen és a Kurt 

Cobain halála körüli 

médiazaj is halkulni 

kezdett. A zenei médiát 

már az új „sláger”, a 

poszt-punk uralta, 

emellett kibontakozóban 

volt egy új stílus, a numetal. A figyelem 

elfordult a korábbi évek túlhype-olt zenekarairól,  ami 

egyes bandák gyors felbomlását, míg mások lassú 

agóniáját hozta. A Pearl Jam azonban sosem tartozott a 

magukat mindenáron a média középpontjába kívánó 

zenekarok közé, inkább örültek, hogy nyugodtabb 

körülmények között állhatnak neki a soron következő

anyagnak. Így született meg a zenekar 

legbensőségesebb, leghangulatosabb albuma, a No 

Code. A lemezt a Sometimes indítja, ami tökéletes 

választás mind az album-, mind pedig koncertkezdéshez. 

A rövid ráhangolódást követően a banda belecsap a Hail, 

Hail című nótába, ami egyike a lemezen található kevés, 

mindössze 3(!) rock számok egyikének. A másik kettő a 

kissé nehezen emészthető Habit, valamint az alig egy 

perces punkzúzás, a Lukin. Az album igazi erősségei

inkább a lassabb dalokban rejlenek. A kiválóan felépített 

Present Tense, a finoman bontogatott Off He Goes, 

valamint az altatódalnak szánt Around The Bend 

egyformán ékkövei a korongnak. A középtempós dalok is 

mind kiválók lettek, köztük a harmónikával megspékelt 

személyes kedvencem, a Smile vagy a bluesosabb 

hangvételű Red Mosquito. Ez az album volt a dobos, Jack 

Irons első teljes munkája a zenekarral. (Részben már a 

Vitalogy-n is dobolt.) Az ő hatására születtek meg  az 

olyan kísérletező jellegű nóták, mint a Who You Are vagy 

az In My Tree, mindkettőben hatalmasat játszik a fickó, aki 

annak idején a Red Hot Chili Peppers-nél is megfordult. 

Ha rangsorolni kellene a banda dobosait, nálam ő a No.1. 

Érdekesség még, hogy e lemezen próbálta ki először 

frontemberi képességeit a gitáros Stone Gossard. Tettét a 

Mankind című dalnál követte el, és valljuk be, nem 

vesztettünk volna sokat, ha lemarad a lemezről. B-sidenak kiváló,

de hangulatilag nagyon kilóg a sorból.  A No 

Code vízválasztónak is tekinthető a rajongók körében. 

Vannak akik 2 esetleg 2+1 albumos zenekarnak tartják a 

Pearl Jam-et, és vannak akik szerint ezzel a lemezzel 

kezdődött el csak az igazi zenei utazás. 

Ferenczi 

 

 

YIELD 

1998 

 

A soron következő 

lemezzel a banda 

újabb mérföldkőhöz 

érkezett. Miután az 

első három albummal 

kimerítették a grunge 

nyújtotta összes zenei 

lehetőséget, mindenki 

izgatottan várta, hogy 

az útkereső No Code 

után merre halad 

tovább a zenekar. A válasz igen meggyőzőre sikerült. Az 

album erőteljesebben szól, mint az elődje, de a húzós 

rock számok (Brain Of J., Do The Evolution) mellett

maradt hely a lassabb, nyugodtabb daloknak is (Wislist, 

Low Light). A dalszerzésből mindenki kivette a részét, 

mégis valami hihetetlen egységes lemez született. Az első 

kislemez a Given To Fly lett, ami tartalmazza az összes 

Pearl Jam-re jellemző védjegyet. A No Way, mely 

zeneileg a vitalogy-s Tremor Christ ikertestvére, 

különleges hangulatával, a Push Me, Pull Me pedig egyedi 

hangszerelésével tűnik ki a számok sorából. Sajnos  a 

korongról lemaradt az MFC eredeti intrója, de szerencsére 

ezt a Live On Two Legs koncertalbumon bepótolhatjuk. A 

lemez fordulópont a zenekar és média kapcsolatában  is: 

több éves izoláltság után a Do The Evolution számból 

készült animációs klippel ismét megjelentek a 

zenecsatornákon, valamint Single Video Theory címmel 

kiadták első DVD-jüket, amin a Yield próbáit követhetjük 

figyelemmel. Ez volt a dobos, Jack Irons utolsó 

együttműködése a zenekarral. Neki köszönhetjük a 

poénnak szánt Red Dot című szerzeményt, amelyben 

kísérletező énjét is megismerhettük. A lemez kiadását 

követő turnét azonban már nem vállalta, a tagok így

elköszöntek egymástól. (A turnét már a Soundgarden ex-

és jelenlegi dobosa, Matt Cameron dobolta végig). A Yield 

előkelő helyet foglal el a banda sorlemezei között  – 

mindmáig az utolsó, amely elérte eladásokban a platina 

státuszt az USA-ban – a rajongók nemhiába tartják az 

egyik legjobb Pearl Jam albumnak. 

Ferenczi

 

BINAURAL 

2000 

 

Ezen az albumon 

debütál a Pearl Jam 

soraiban Matt 

Cameron, a dobok 

mögött a negyedik a 

sorban, aki a másik 

grunge-zászlóshajó, a 

Soundgarden 

kötelékéből 

ismerhetünk. A lemez 

nagyjából a Yield 

vonalát viszi tovább. Nyugisabb megközelítés, az 

akusztikus hangszerelés túlsúlya jellemző (Light Years, 

Nothing As It Seems, Thin Air, Soon Forget, Of The Girl, 

Parting Ways). Nagyon erős atmoszférateremtő ereje van 

- kívánhatunk-e zenétől többet? - ha élnék bármilyen 

tudatmódosítóval, kizárólag ezt az albumot választanám 

háttérzenének az utazáshoz.  

-bt- 

 

 

RIOT ACT 

2002 

 

A legkisebb eladási 

mutatóval nyitó, 

kereskedelmi 

szempontból bukásnak 

számító PJ-album egy 

meglehetősen zaklatott 

időszakban készült el. 

A 2000. július 1-jei 

dániai Roskilde 

fesztiválon 

bekövetkezett tragédia, 

mikor a Pearl Jam koncerten kilencen vesztették életüket, 

valamint a 2001. szeptember 11-i terrortámadás okozta 

félelem és sokkhatás keményen rányomta bélyegét az 

anyagra. A Binaural sem tartozott a könnyen emészthető 

kiadványok közé, de a Riot Act még ezen is túl tesz. A 

frusztráltság, a csalódottság, a bizonytalanság-érzet végig 

áthatja a lemezt, melyen ezúttal Kenneth "Boom" Gaspar 

billentyűs is közreműködött. A lassan kibontakozó 

nyitányt, a Can’t Keep-et a harapós Save You 

szélsebesen előzi meg. A Love Boat Captain igazi 

húzónóta, külön kiemelendő Boom finom orgonajátéka,

amitől egy különleges mellékízt kap a dal. A szám egyik 

sora szó szerint megemlékezik a kilenc áldozatról,  de 

ugyanez a szomorú esemény ihlette az I Am Mine c. 

klipszámot is. (Az instrumentális Arc is az elhunytak előtt 

tisztelgés.) Az énekesen kívül ezúttal a többiek is jócskán 

kivették a részüket a zeneszerzésből. A húzós, feszes 

riffekre épülő Ghost és az érdekesen effektezett, 

sejtelemes You Are nálam nagyon betalált. Az előbbi a 

basszeros Ament, az utóbbi a dobos Cameron nevéhez 

fűződik. A társadalmi-politikai témákat feszegető dalok 

legegyértelműbb képviselője a Bu$hleaguer, mely az 

ifjabb Bush elnököt bírálja keményen. Meglehetősen 

furcsa próbálkozás, ahogy Vedder éneklés helyett szinte 

végig csak beszélve adja elő a dalt. A lemezről kilóg a 

blues-os ½ Full, a szólója hallatán némi örömhormon is 

felszabadul bennünk, de aztán az Indifference-re hajazó 

All Or None busongása végleg lezárja ezt a sötét tónusú 

lemezt. Nem meglepő, hogy a Riot Act megosztotta 

közönséget, nálam se talált be elsőre az album. A 

nehezen emészthető lemezek közül inkább a Vitalogy-ra 

és a Binaural-ra teszem a voksomat. 

Ferenczi 

 

 

PEARL JAM 

2006 

 

Mikor egy 

rockzenekar 

önmagáról nevez el 

egy albumot, annak 

általában konrét 

üzenetet szoktak 

tulajdonítani. Bevett 

szokás, hogy egy 

viszonylag nagy 

múlttal rendelkező 

banda, nem látja el 

címmel a munkáját, ami arra utal, hogy vissza kíván térni 

a zenei gyökereihez. Ez a jelenség a Pearl Jam esetében 

sem volt másképpen: a 4 év szünet után megjelent 

albumot, mely a borító miatt leginkább csak “avokádó 

lemezként” ismer a nagyközönség, Mike McCready 

gitáros egyenesen a Vs-hez hasonlította egy interjúban. 

Valóban, ez az anyag sok szempontból visszakanyarodás 

a nagy hatású, a zenei karrierjük szempontjából etalonnak 

számító, klasszikus Ten-Vs hangzáshoz, de szerencsére 

ez nem azt jelenti, hogy önmagukat ismételték volna. A 

sodró, magával ragadó lendület ugyanaz mint a két korai 

albumon, csak éppen időközben felnőtt a zenekar, és a 

hangzás is valahogy karcosabb lett. A Binaural-Riot Actvonal

komor súlyosságát felváltották a feszes tempójú, 

dühös, néhol kifejezetten agresszív dallamok. A klipes Life 

Wasted, melyet Vedder Johnny Ramone temetéséről 

hazajövet írt, kellőképpen megadja a paprikás 

alaphangulatot. Régóta nem kezdődött ennyire erősen

egy Pearl Jam lemez. A World Wide Suicide egy direkt 

poltitikai állásfoglalás, az iraki háború teljes elutasítása. 

(Nem véletlenül volt a seattle-i brigád aktív résztvevője a 

Rock Against Bush: Vote For Change mozgalomnak.) A 

velős Comatose húzós, nyers riffje csak tovább fokozza a 

feszültséget a hallgatóban. Hogy folytatódhat egy ilyen 

intezív kezdés után egy Pearl Jam lemez? Természetesen 

jobbnál jobb középtempós dalokkal! Az abszolút kedvenc Severed Hand,

a szegénységről regélő Unemployable, és 

a karakteres basszussal ellátott Army Reserve dalok

megerősítik, hogy a Pearl Jam 15 év után is képes frisset 

és eredetit alkotni. A lassú, lírai darabok, mint az 

újrakezdést boncolgató Gone-t és a szívbemarkoló Come 

Back-et már csak Eddie Vedder brilliáns énekhangja miatt 

is érdemes meghallgatni. A lemezt lezáró Inside Job

szövegét Mike McCready írta, mely az egyik 

legösszetettebb nóta, amit valaha írt a banda. A Rolling 

Stone magazin a Vitalogy utáni-éra legjobb Pearl Jam 

albumának titulálta a CD-t, nálam az évtized legjobb 

lemeze, és egyben a PJ-dobogó harmadik helyén trónol. 

Ferenczi 

 

 

BACKSPACER 

2009 

 

A kilencedik 

stúdióalbumra a Pearl 

Jam már azt is 

megengedhette 

magának, hogy kicsivel 

több mint 36-perces 

lemezt adjon ki, 

immáron saját, 

Monkeywrench 

Records névre hallgató 

kiadójukon keresztül. 

Tette mindezt úgy, hogy senki sem vette ezt tőlük zokon, 

mert megint egy nagyon szerethető albumot raktak le az 

asztalra. A lemez producere a mesteri Brendan O'Brien 

lett, akivel a Yield óta nem dolgoztak együtt. Milyen jól 

tették, hogy újra egymásra találtak! A hangzás 

szerencsére ezúttal sem agyonpolírozott, a basszus 

markáns, a szólók meg egyszerűen verhetetlenek. Nincs 

túlspirázás, nincs sok fifikás megoldás, csak őszinte 

rakkenroll. Abszolút érezhető, hogy Vedderék most is 

ugyanúgy élvezik a közös zenélést, mint majd’ 20 évvel 

ezelőtt, a kezdetekkor. A lemez nagyon egységes, nehéz 

lenne súlyozni a dalok között, nincsenek kiugró tételek 

rajta. Nem vágnak annyira földhöz, mint az avokádó 

lemez dalai, néhol new wave-es hatások is kivehetők

egyes nótákban, de abszolút rendben van az album. A

húzós rock and roll-őrület, a Gonna See My Friend, majd 

az Ament által írt Got Some keményen megadja a kezdő 

löketet. Az ezután következő, fülbemászó The Fixer  egy 

igazi koncertfavorit, a refrén éneklésre adja magát és 

ezen véleményemet valószínűleg mások is osztják. Nálam 

mindig is a középtempós PJ-dalok találtak be igazán, 

ezen a kiadványon is találhatunk jó pár ilyet: az 

óceán/tenger motívumot rejtő Amongst The Waves, a 

finom billentyűjátékkal fűszerezett Unknown Thought, a 

nyúzós gitárriffre épülő Force Of Nature egyformán 

magával ragadja a hallgatót. Árad belőlük a pozitívum, az 

életigenlés, eltérően az előző lemezek hangulatától. Eddie 

Vedder Into The Wild (Út a vadonba) filmhez írt albumát 

idézi a merengős Just Breathe, melyben a pillanat erejéről 

énekel a dalnok. Kicsit kilóg ugyan a sorból, de a feszes, 

punkos Supersonic-ot kár lett volna lehagyni a korongról. 

Ez egy igazi bulinóta, mely egy kicsit a ‘70-es évek 

Ramones-át idézi. Az album a sokat sejtető The End-el 

zárul. Egyszer minden történet véget ér. Talán a Pearl 

Jam is lassan befejezi pályafutását és elköszön a nagy 

arénáktól. Karrier szempontjából mindent elértek, amit 

csak lehetett, ráadásul szinte minden tag egyéb zenei 

projektekben is részt vesz. Ők nem az Aerosmith, 

Vedderék nem a színpadon fognak nyugdíjba menni. Ki

tudja, mit hoz a jövő? Mindenesetre a legújabb single, a 

pörgős Olé bizakodásra adhat okot.  

Ferenczi 

 

 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.