A következő cikk a passzio.hu oldalról származik:

2010. június 30-án Berlinben adott koncertet a seattle-i grunge aranygenerációjának az egyik legkitartóbb bandája, a Pearl Jam. A zenekar világsikerét az 1991-ben megjelent Ten című album alapozta meg, amit azóta már rengeteg stúdió- és koncertalbum követett. Legutóbb 2009. szeptemberében jelent meg stúdióalbumuk Backspacer címmel. A koncert a Backspacer-turné része volt. Magyarországot idén sem vették célba, a hozzánk legközelebbi állomás Berlin volt, így negyedmagammal autóba pattantam, hogy végre élőben is láthassam gimis-korom legnagyobb kedvenceit...

A koncert Berlin külvárosában, a Wuhlheide nevű parkban - ami egyben egy szórakoztató komplexum - került megrendezésre. A jegyeket előre megvásároltuk interneten, majd a belvárosból tömegközlekedéssel érkeztünk a helyszínre, mivel a koncertbelépő a metró használatára is feljogosított. A metróállomástól körülbelül egy kilométert kellett gyalogolni a parkon keresztül, hogy eljussunk a gyönyörű amfiteátrum-szerű koncerthelyszínre. A nézőtér egy félkör alakú meredek, lépcsős lelátó volt, alul egy óriási küzdőtérrel, szemben pedig a színpaddal. Különleges helyszín volt egy különleges koncert számára. Az előzenekar a Ben Harper & Rerentless 7 volt, aki most már szinte állandó vendége a Pearl Jam koncerteknek, de sajnos az ő előadásukat lekéstük... >> Gabesz beszámolója és Kovács Balázs képei

A két koncert közötti gyors beállás alatt megcsíptünk egy nagyon jó ülőhelyet a színpaddal szemben, ami tökéletes rálátást nyújtott a színpadra is, és az alattunk hömpölygő tömegre is. A színpad nem volt agyondíszítve, valójában mindössze az új album design-elemeit formázó Parl Jam felirat volt a háttérben, amit később különféle színnel világítottak meg...

A helyszín különleges atmoszférát teremtett, és ahogy közeledett a színpadra lépés, érezni lehetett a levegőben a várakozással teli feszültséget. A Pearl Jam koncertek hangulatáról már sokat olvastam, rengeteg videót néztem, és az eddig csak elképzelt érzést lassan elkezdtem a saját bőrömön tapasztalni én is. Rövid intro zene után aztán egyszercsak, a legtermészetesebb módon kisétáltak a srácok a színpadra (Eddie a szokásos üveg borral a kezében), szó nélkül nyakukba vették a gitárokat, és elkezdtek zenélni. Az első daluk a Long Road volt, egy lassú felvezető dal. Alatta rögtön megtapasztalhattuk, hogy Eddie Vedder mennyire természetesen, és magától értedődően tud együttműködni a közönséggel, vagy fordítva is mondhatnám, a közönség a zenekarral. Szavak, teátrális mozdulatok, felhívás nélkül énekelt a közönség Eddievel, felváltva ha kellett, mintha az egész meg lett volna koreografálva. Azonnal kiderült az is, hogy a helyszín adottságai tökéletesek akusztikai szempontból is, mind a zenekart, mind az éneklő közönséget nagyon jól lehetett hallani, és mindez kiegészülve a tapsoló kezek által elszíneződött küzdőtérrel hihetetlen koncertélményt eredményezett.

Aztán következett a Got Some az új albumról, egy sokkal pörgősebb dal, majd egy örök klasszikus, a Why Go a már említett legelső korongról...

Már a koncert elején feltűnt, hogy a Pearl Jam-nek valóban nincs szüksége látványelemekre, tűzijátékra és konfettire ahhoz, hogy elvarázsolja a közönséget. Csak a zene van, és a közönség együtt él a zenével, a zenekar pedig a közönséggel. Tökéletes példa erre az a spontán vastaps, ami néha a dalok között feltört, vagy a spontán beinduló hullámzás. Volt olyan pillanata a koncertnek, amikor nem mi figyeltük tátott szájjal Eddie Veddert, hanem ő figyelte tátott szájjal a közönségét. És ezek azok a momentumok, amitől a Pearl Jam még mindig hiteles, látszott hogy Eddie-t mennyire lenyűgözi a feléjük áradó szeretet. Eddie aztán megpróbálkozott két dal között egy német nyelvű üdvözléssel, de saját bevallása szerint sem megy neki a német, így maradt az angolnál. Még a koncert elején megkért mindannyiunkat, hogy figyeljünk oda egymásra, vigyázzunk magunkra. Ez az aggódás egy nagyon szomorú apropóból már végigkísér minden Pearl Jam koncertet, de erre később még visszatérek...

Nem mennék végig a koncert minden egyes dalán, szubjektív módon csak néhány emlékezetes momentumot ragadok ki a kétórás koncert feledhetetlen pillanataiból.

Számomra az egyik ilyen az volt, amikor Eddie kijött a színpadra egy akusztikus gitárral, és belefogott az új album két lassú balladájába, a The End, majd a Just Breathe című dalokba. Ez alatt a két zseniális dal alatt éreztem azt, hogy ezt reggelig, de akár napokig is el bírnám hallgatni. Ott állt a színpadon az az ember, akinek a hangját ezer közül is megismernénk, és ezzel a hanggal, és egy szál gitárral elvarázsolt több ezer embert.

Különleges pillanat volt továbbá, amikor az MC5 legendás dalát, a Kick out the Jams című nótát adta elő a zenekar, kiegészülve Peter Buck-al, az R.E.M. zenekar gitárosával, és Scott McCaughey-el (aki többek közt szintén az R.E.M. produkcióiban, dalaiban működik közre az utóbbi időben).

A koncert vége felé jött aztán egy újabb legendás dal, a Black, szintén a Ten-ről. Ebben a dalban van egy jellegzetes gitárszólam, amit Eddie a dal végén elkezdett énekelni, és persze a közönség is, együtt több ezer ember, és senki nem akarta abbahagyni. Ez is egy feledhetetlen pillanat volt. Aztán ez a dal is véget ért, és Eddie előhozakodott a szomorú évfordulóval, amire korábban már utaltam. Egy nap híján pont 10 éve történt az a tragikus baleset, ami nagyon mély sebeket hagyott a zenekar tagjaiban. 2000 július 1-jén Dániában lépett fel a banda a Roskilde fesztiválon, ahol a tömegben a rajongók agyontaposták egymást, 9 fiatal halálát okozva ezzel. Erre a nagyon szomorú esetre emlékezve Eddie elcsukló hangon kért egy perc néma gyász-szünetet. Megható pillanat volt, amikor a több ezer ember öngyújtókat égetve elcsendesült, majd a zenekar belekezdett a Come Back című dalba.

Ezután következett a koncert csúcspontja, az Alive. Túl van a zenekar már jónéhány albumon, megdönthetetlennek tűnő eladási mutatókon, különféle zenei kalandozáson, feldolgozáson, koncertturnén, de még mindig a 19 évvel ezelőtti sláger, az Alive az, ami leginkább megmozgatja az embereket. Azt hiszem, ez a dal, és ez az album bizonyított, kétségtelenül Eddie és a zenekar életének csúcspontja volt amikor megszületett a Ten. Az Alive alatt a hangulat feledhetetlen volt, és bár Eddie, Stone, Jeff és Mike már nem őrül meg úgy a színpadon úgy mint annak idején, az előadás tökéletes volt. Ezután következett a Yellow Ledbetter, Mike zseniális gitárjátékával, és ebből már tudtuk - bár nem akartuk elhinni - hogy a koncert véget ért. A zenekar épp olyan csendben és alázatosan elhagyta a színpadot, mint ahogy érkeztek...

A Pearl Jam volt az egyike azoknak a zenekaroknak, akik a kalózfelvételek terjedése miatt elkezdték rögzíteni a koncertjeiket, és jutányos áron a video- és hangfelvételeket elérhetővé tették a rajongók számára. Ilyen módon a honlapjukon rengeteg koncertanyag, bootleg, beszerezhető legális módon. Minden egyes koncert után kiteszik továbbá az adott koncert setlistjét, fotókat, és fórumot is indítanak az adott eseményről, így a honlapjuk igazi csemege a rajongók számára. Ennek a koncertnek a setlistje is elérhető már az oldalon, a bootleg-re azonban még várni kell kicsit, de hamarosan azt is megvásárolhatjuk hivatalosan...

Összegezve a koncertet, a hangulat és az atmoszféra csillagos ötös. Ami a zenei élményt illeti, akkor és ott minden nagyon tökéletesnek tűnt, és valóban, ezek a srácok vannak annyira jó zenészek, hogy egy ilyen estét hiba nélkül teljesítsenek. Majd a bootleg birtokában a zenét végig lehet elemezni, de szerintem sok kivetnivalót nem igazán fogunk találni benne. Egyetlen apró bakira emlékszem, amikor egy dalt nem jól kezdek el a srácok, de villámgyorsan kivágták magukat, és egy kis gitárimprovizációval máris minden simán ment tovább. A látványról már meséltem, nem volt, de nem is kellett, elég volt látni zenélni a srácokat. A setlist pedig olyan volt amilyen, én hiányoltam néhány személyes kedvencemet (State of Love and Trust, Betterman, Wishlist, Jeremy, Love Boat Captain, Go), helyette kaptunk jópár dalt az új albumról (Got Some, Gonna See My Friend, Johnny Guitar, The Fixer, Just Breathe, Unthought Known), jó pár dalt a legendás Ten-ről (Black, Alive, Even Flow, Why Go), és néhány kuriózumot is (The End, Puss me Pull me, Come back). Mivel az életművük akkora és annyira változatos, sajnos fizikai képtelenség lett volna minden igényt kielégíteni ilyen szempontból. Megérte volna akár még két napot autózni emiatt a koncert miatt, ezt komolyan mondom! Pearl néni igazán jó receptet hagyott Eddie-re, a tökéletes jam-készítéshez és tartósításhoz - ami remélem kitart még jó pár évig, mert a mai zenei világban nagyon ritka az ilyen őszinte zenekar, mint a Pear Jam.

A következő hivatalos videó a koncerten készült, íme egy kis ízelítő a berlini hangulatból:

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés