A passzio.hu rockzenével fogalkozó honlap szerencsére nem feledkezett meg és már rég óta közöl cikkeket a bandával kapcsolatban. Ezúttal a berlini koncertről közöl egy terjedelmes és szakszerű beszámolót, amit teljes egészében, videókkal tűzdelve itt olvashattok.

Pearl Jam @ 2009. augusztus 15. - Berlin, Kindl Bühne Wuhlheide

Ha van zenekar hazánkban, amelyről tévhitek egész sora él a köztudatban - pontosabban azok fejében, akik egyáltalán ismerik, legalább névről - a Pearl Jam mindenképpen az. Cipőbámulók, pocsék, világfájdalmas alte-rock - csak néhány a sztereotípiákból, amelyek elhangzanak, ha szóba kerül a nevük. A mai tizen-huszonévesek többsége pedig még a nevüket sem ismeri. Olyan is megesett, hogy az illető teljesen meglepődött azon, hogy még mindig léteznek, lévén évek óta nem hallott róluk semmit. Nem véletlen, hiszen a médiában a '90-es évek közepe óta alig-alig bukkannak fel. Az is gyakran hallható, hogy az első (jobb estben első kettő) lemezük még jó volt, azóta egy nulla, amit művelnek.

Ez a helyzet nálunk. Ezzel szemben a mai napig telt házas stadionkoncerteket adnak, még a szomszédos országokban is, két éve az egyik fő névként játszottak a Novarockon. Nálunk pedig talán még az A38-at sem töltené meg a közönség. Ezek a gondolatok futották át a fejemen, miközben a húsz éve egyesült Berlinben kerestem a koncert helyszínét. Szerencsére megláttam egy 5-6 tagú társaságot, akik közül az egyik srácon Pearl Jam-póló volt. Odaléptem hozzájuk, de mielőtt megszólalhattam volna, már egy másik társaság is megjelent, így egyszerre kezdtünk érdeklődni a koncert helyszínéről. A Berlin egyik jellegzetességének tekinthető S-Bahnnal mentünk ki a Wuhlheidéhoz és már a vonaton feltűnt, hogy egész más a légkör, mint Magyarországon. A jármű tele volt a koncertre igyekvőkkel, akik közül többen sörözgettek és látszott, hogy ez itt teljesen normális, igaz nem az a dajdajozós, mindent összehányós formában, mint itthon gyakori. Útközben persze kifaggattuk egymást a ki- honnan jött-ügyben. A srácok egy része Skóciából érkezett- szoknya természetesen volt- nekik ez amolyan hétvégi kiruccanás volt, mint ahogy a zenekart is már sokadik alkalommal mentek megnézni...

A Wulheide az egykori Kelet-Berlin külső részén található, méghozzá egy erdőben, egészen pontosan egy szabadidőparkban. Amikor leszálltunk, s elindultunk az állomásról, igencsak meglepődtem. Ennél nagyobb döbbenetet már csak a közönség száma okozott - akkor azt hittem, ennél nagyobb sokk már nem érhet. Hát nem így történt, de erről majd később...

Hosszas sorban állás után végül csak elérkeztünk a jegykezelőponthoz, ahol nyoma sem volt agresszivitásnak, minden simán pergett. A koncert helyszínére egy- szerencsére nem túl meredek - kaptató vezetett. A helyszín újabb ámulatba ejtett: Kb. 15-20 ezres befogadóképességű stadion, rengeteg étel- és italpulttal, ahol szinte bármi kapható volt. Még sütemény is, ha emlékeim nem csalnak.- Na, nem mintha ezzel lettünk voltunk elfoglalva, a sör sokkal csábítóbbnak bizonyult - ráadásul a pohár visszaváltható volt. Nem is volt tele a föld eldobált poharakkal, és szerencsére összetört sörösüvegekkel és hányásnyomokkal sem.

A közönség összetétele a lehető legheterogénabb volt: mind életkor, mind nemek, mind nemzetiség szempontjából... Még fekete lányt is láttam, ami ugye nem a legmegszokottabb látvány rockkoncerten. A távol-keleti pár ezek után már nem is volt mellbevágó számomra. Az viszont már sokkal inkább, hogy hányféle Pearl Jam póló létezik. (Én Magyarországon eddig csak egyfélét láttam.) Arról nem is beszélve, hogy milyen típusú emberek voltak jelen. Pár évvel korábban egy barátom már említette egy párizsi koncert kapcsán, hogy Nyugaton mást jelent a koncert egy emberek számára, sokkal felszabadultabbak, látszik, hogy ez a zene be van épülve kultúrába, a köztudatba. Nem vitattam a szavait, de egészen más megtapasztalni valamit. A helyzet ugyanis tényleg az. Bár a sört ott is lelkesen fogyasztották, nem láttam részeg, okádó embereket, verekedéseket. Látszik, hogy kinn a rock tényleg hozzátartozik az emberek életéhez -, a szó jó értelében véve hétköznapi dolog - nem valami mozgalom, amiben, az ember kamaszkorában részt vesz, s tinédzserévein túllépve szinte elvárás a környezet részéről, hogy lépjen túl rajta. Szerencsére itt nem volt a jelen az a - számomra borzasztóan idegegesítőnek tartott - rockertestvérezés, lejmolás, amin véleményem szerint már rég túl kéne jutnunk. Segítene a rock hazai megítélésben, ebben biztos vagyok.

Az előzenekar -Gomez- produkciójáról érdemben nem tudok nyilatkozni, mert ezt az időt még beszélgetéssel, ill. a helyszín szemrevételezésével töltöttem, de ami utána jött!

A közönség nem sokkal a koncert kezdése előtt rákezdett a - számomra akkor még ismeretlen - La ola című dalra, s a következő másodperben több tízezer ember emelgette a kezét az ég felé. Mint egy focimeccsen. Elképesztő látvány volt. A színpadkép - híven a zenekar felfogásához - megelehtősen puritán volt. Volt ugyan háttérkép, de ennyi. Még kivetítőt sem helyeztek el, de ez a közönséget nem zavarta. Ahogy az sem, hogy a zenekar nem húzta az időt besötétedésig, így már negyed 9-kor elkezdődött a koncert, amit kitörő lelkesedés fogadott.

Gossardék a Why go-val indítottak - én a Corduroyt jelöltem meg előtte, mint nyitószámot - a Tenről, ami sokaknak az etalon a lemezek között. A tömeg pedig beindult. Ezt nem hiszem el-, hajtogattam magamban, végignézve az arcokon. Szerencsére Jamék nem tartoznak azok közé, akik szimpla Best of-programmal szórakoztatják nagyérdeműt. Bár volt Alive, Even flow, de pl. Jeremy már nem -, pedig kérték páran. Volt ellenben sok meglepetés. A 2003-ban megjelent ritkaságokat, B-oldalakat tartalmazó Lost dogs albumról több számot is elővezettek - többek között a Bee girlt- ez volt az első ráadás. Vedder és Ament adták elő, ebben Jeff akusztikus gitáron kísérte Eddie-t, valamint a Hard to imagine, amiről aztán sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy tuti koncertdal lenne, az ember inkább otthon, elhúzott függönyök mögött, ágyon heverve hallgatja - gondoltam. Még csak fel sem merült bennem, hogy ezt élőben előadják. A valóság azonban keményen rámcáfolt. A fogadtatás nem kevésbé. Egy kb. 18-20 éves lány teli torokból énekelte a szövegét. És ezzel nem volt egyedül. Íme, a bizonyíték, hogy klipek áradta nélkül is lehet sikeres egy zenekar, lehet sláger egy dalból! Mint pl. a Betterman, amelynek az első verzéjét a közönség énekelte végig, minden bíztatás nélkül.

Elhangzott az egykori botrányos clevelandi punkbanda, a Dead Boys klasszikusa (Sonic reducer), volt Rockin' in the free world Neil Youngtól, és az Elderly woman bevezetőjeként egy csipetnyi Angie is a Stonestól. Szokatlan volt egyébként a turné időzítése: az új lemez - Backspacer - szeptemberben jelenik meg, ehhez képest hónapokkal korábban indult ez az ötállomásos mini-turné. Meglepő módon a megjelenés előtt álló korongról mindössze két dal (Get soem, The fixer) hangzott el, de azt sem mondhatom, hogy a három évvel ezelőtt kijött „avokadós lemezre” helyezték volna a hangsúlyt - a koncert gerincét az 1998-as Yield, ill. a 2000-es Binaural albumok anyaga tette ki. A legnagyobb őrjöngést kétségtelenül a Do the evolution váltotta ki - a két megasláger mellett - itt történt meg az, hogy csaknem kimenekültem a tömegből. Eddie ugyan már rég nem vetődik a tömegbe - a roskilde-i tragédia után, azt hiszem, ez érthető is - de testszörfözés még van a közönség részéről. (A bort viszont továbbra is intenzíven fogyasztja.)

Viszont lökdösődés ide, vagy oda, a lábamra egyszer sem ugrottak rá és ez már nem kis dolog. Két és fél órát játszottak, hiányérzet nem hiszem, hogy bárkiben is maradt. Persze vannak dalok, amiket hiányoltam, de mindent nem lehet eljátszani egy koncerten. Annak pedig külön örültem, hogy mindegyik albumról játszottak legalább egy dalt. Másrészt pedig megértettem, miért mondta Pete Townshend, a Who gitárosa-dalszerzője róluk, hogy „Valószínűleg az egyik legőszintébb banda, amit valaha láttam.”

A korai kislemezslágerrel, a Yellow ledbetterrel zárult a koncert, amelyre azzal a tudattal mentem ki, hogy megnézem őket legalább egyszer az életben, de már koncert után az volt az első gondolatom, hogy mikor lesz a következő alkalom? (Zárójelben még annyit, hogy koncert után kezembe nyomtak több szórólapot, amelyek egyikéről megtudtam, hogy az ottani Sztárfm-rádión Pearl Jam-műsor lesz. Ébresztő, hazai kereskedelmi médiumok!)

Drpeter, 2009. szeptember 7.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.