Mi sem tűnik természetesebbnek és magától értetődőbbnek, mint hogy a Pearl  Jam első húsz évének történetét az a Cameron Crowe foglalja össze, aki nem csupán rockzene iránti elkötelezettségéről, hozzáértéséről és szeretetéről híres (mint a Rolling Stone magazin egykori újságírója és a Majdnem híres című rockfilm Oscar-díjas író-rendezője), de egyben ő volt az is, aki az 1992-es Facérokban először mutatta be mainstream játékfilmen a seattle-i zenei színteret – mellékesen pedig a Pearl Jam tagjait állítva a Citizen Dick együttes frontemberét alakító Matt Dillon mögé (Eddie Vedder a saját nevén a dobost játssza). A PJ20, azaz Pearl Jam Twenty című dokumentumfilm ritkaságokkal teli kiváló dupla filmzenelemezének magyarországi premierjét a szeptemberi amerikai mozibemutatóval egy időben a Recorderen tartottuk (a 29 számos zeneanyag azóta is meghallgatható nálunk), maga a film pedig már néhány hete a magyar boltokban is kapható DVD és Blu-ray kiadásban. Kritikánkat a frontember születésnapjához igazítottuk: Eddie Vedder (anyakönyvi nevén: Edward Louis Severson III) éppen ma, december 23-án lett 47 éves.

 

 

A zenekar elmúlt húsz évének krónikája igen sajátságos: az összeállásuk után alig egy évvel kiadott első nagylemezük, a Ten olyan nagyot hasított (igaz, a 1991-es megjelenéskor még lassan fogyott, de 1992 folyamán óriásit ugrottak az eladások), hogy második anyaguk, az 1993-as Vs. már piacra kerülése hetében rekordokat döntött. Mindezek után pedig az egyértelműen felszálló ágban lévő együttes nem csupán megállt parancsolt magának, hanem egyetlen határozott mozdulattal és nagy csörömpöléssel félre is dobott mindent, ami a zene ipari részéhez kapcsolódik, beleértve a kislemezeket, a videoklipeket, az albumok promóciós körítését – ha pedig mindez nem lett volna elég, még nekimentek az Amerikában gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő koncertszervező és jegyértékesítő cégnek, a Ticketmasternek is! Kurt Cobain korai halálát, az Alice In Chains vegetálását, majd a Soundgarden 1997-es feloszlását mind betudhatjuk a túl gyorsan jött (és gerjesztett) sikernek – a grunge sztárzenekerai közül pedig egyedül az a Pearl Jam tudott a mai napig túlélni (és tegyük hozzá: a sokáig problémát jelentő doboscseréket kivéve változatlan felállással működni), amely látszólag „szakmai öngyilkosságba” hajszolta magát.

A mintegy 1200 órányi, erősen ingadozó minőségű anyagból összeállított, ám mindvégig végtelenül izgalmas dokumentumfilm első fele többé-kevésbé hagyományos karriertörténet, a tragikus véget ért Mother Love Bone elődzenekartól az új fiú, az énekes Eddie Vedder feltűnésén át az egyre nagyobb tömegeket vonzó koncertekig, majd az első két albumig és a díjak özönéig. Hallhatjuk a korai demókat, látunk felvételeket a Pearl Jam második koncertjéről, ott vagyunk a buszban, mikor megszületik a Daughter, sőt még annak is tanúi lehetünk, amíg az addig kissé félénk és esetlenül mozgó Vedderből az egyik koncert alkalmával – pár biztonsági őr szokatlanul kemény és indokolatlan fellépését látván – valódi Énekes és Frontember lesz. Aztán elérkezünk a sorsdöntő 1994-es évhez (egy ritka, homályos és már-már álomszerű felvételen ekkor vágják be a kezdetben meglehetősen feszült viszonyt ápoló Cobain és Vedder összeölelkezését és bizarr táncát, melyre még az 1992-es MTV-díjkiosztó backstage-ében került sor), és mintha ezzel az epizóddal le is zárulna a kronologikus sorrendben mesélt történet, mely nagyjából négy év történéseit mesélte el.

Az ezután következő, az előzőnél jóval lazább és szabadabb vezetésű második rész az azóta eltelt időszakot mutatja be; azt, hogy Vedderék hogyan igyekeztek minél erősebben és tudatosabban fel- illetve ledolgozni a sikert, hogyan épültek fel a kényszerű távolságtartást jelentő falak (melyek egyike, egy tényleges fal egyszer szó szerint életmentőnek bizonyult), illetve azokat a természetes, vagy éppen kényszeresen kutatott perspektívákat, melyek egy rockzenekar előtt állhatnak a 2000-es években. Szinte csak mellékesen, említés szintjén hangzik el a No Code, a Yield vagy a Binaural albumcím, ám természetesen megkerülhetetlen a 2000-es Roskilde fesztiválon történt tragédia, melyben kilenc rajongó vesztette életét. A filmet stílszerűen az Alive hosszúra nyúlt, számtalan fellépés anyagából összevágott, katartikus előadása zárja, mintha csak egy különlegesen erős koncerten lettünk volna.

 

Úgy tűnik, mintha Crowe saját fiktív filmhősének, Jerry Maguire-nak a létező, hús-vér (és nem teljesen individuális) megfelelőjére talált volna rá ebben a zenekarban: az alulról jött, nagyra tört és sokra jutott figura/csapat, mely egy nap rájött, hogy a korábbi, akár saját maga diktálta szabályok semmit sem érnek, ezért úgy döntött, egy új és teljesen egyedülálló rendszert állít fel – még akkor is, ha ez magát a játék létét kérdőjelezi meg. A rendező pedig nem tud meghatottság nélkül beszélni ezekről a játékosokról.

A lemezen nyolc további extra kisfilmet találhatunk, ezek közül hat a zenekar valamelyik tagjához kötődik, és ezek többségéből már a nagyfilmben is bevillantak részletek: Eddie Vedderrel a házában tehetünk egy sétát, Stone Gossard gitáros Seattle-ben vezet körbe minket az autójával, Jeff Ament basszista Montanába látogat, Mike McCready szólógitáros és Matt Cameron dobos jóvoltából a Faithfull és The Fixer című dalok születésébe pillanthatunk bele, és láthatjuk azt is, ahogy a zenekart billentyűs hangszereken kísérő ősz hajú Boom Gaspar 2002-ben csatlakozik az öttagú alapfelálláshoz. Mindezekhez két dal, a No Anything 1993-as, illetve a Come Back 2006-os koncertfelvétele társul.

Fekete Tamás

(Columbia/Sony Music, DVD, 120 perc, 2011)

 

a film teljes hosszában a YouTube-ra is felkerült: